Egy Rózsa...

Egy rózsa éjjel-nappal a méhekkel álmodott, de a valóságban egy sem pihent meg a szirmain. A virág azonban tovább álmodozott. Hosszú éjszakáin elképzelte, hogy az eget ellepik a méhek, és sorra leszállnak, hogy megcsókolják őt. Így tudta kibírni másnapig, amikor a napsütésben újra kinyílt. Egyik este megszólalt a hold, aki ismerte a rózsa magányát: - Nem unod a várakozást? - Talán. De folytatnom kell a küzdelmet. - Miért? - Mert ha nem nyílok ki, elhervadok. Amikor úgy érezzük, hogy a magány minden szépséget elpusztít, a túlélés egyetlen módja az, ha nyitottak maradunk.

.. *.*

Régen írtam, de miről is írhatnék? Hogy mit érzek? Milyen az életem? Hogy telnek a napjaim? Monoton... Csupa pofonok,amihez úgy állok hozzá, hogy ki kell bírjam és erősnek kell lennem. Csak sokszor kívánom, hogy egy kis fényt lássak már az alagút végén, egy olyan kis apróságot, ami arra utal,hogy ez átmeneti állapot..Eddig minden rendben volt, boldog voltam.. most mégis állandó a feszültség. Vagy ilyen az élet? Ad valamit, aztán elvesz, aztán megint ad?... Újra kisbaba szeretnék lenni, aki egész nap csak fekszik a babakocsiban és mosolyog.... Nem is tudom mibe reménykedhetnék még, de mégis megteszem... A reménynél boldogabb de mégis gyilkos dolgot még nem éreztem sose, de pont ez tetszik benne annyira, meg akarom fejteni és utolérni, hogy aztán újat követhessek egy másikat... Felemel, de egyben ledob... Most épp ledob, de nemrég még felemelt, viszont tudom, hogy nemsokára megint fel fog emelni és akkor annyira szép lesz a kilátás.. Sőt, most is boldog vagyok, mert így legalább tudom értékelni a kis apró örömöket, amit bizony nagyon kevesen tesznek meg...és mindig tudok reménykedni!...:)